Helló, 2016 :) Idén is rengeteg jó filmben lesz részünk illetve reméljük, hogy jók lesznek :) Az év első "nagy dobása"Tarantino Aljas nyolcasa (The hatefull eight). Ígérem, hogy spoilermentes leszek! :)
1865- az amerikai polgárháború- után járunk Red Rock közelében. Ítéletidő tombol, ami arra kényszeríti az úton lévőket, hogy egy közeli farmon húzzák meg magukat. Akadnak köztük feketék is, holott a rasszizmust még nem sikerült teljesen felszámolni. Ráadásul az egyikük egy körözött bűnöző, akiért nem kevés pénz ígértek. Így nem csoda, hogy mindenki ideges, paranoiás és reszket az ujja a ravaszon.
Nos, abban az esetben, ha a Kill Bill-t egy filmnek vesszük, akkor ez Tarantino nyolcadik rendezése. Ugye, hogy ebben az esetben rettenetesen találó a címe? :) Bár, gyanítom, pont ezért kapta. Azt el kell ismerni, hogy nagy rendező. Egy olyan látásmódot hozott a filmek világába, ami igenis a nagyok közé emelte. Én nem nevezném magam nagy rajongónak, de vannak filmjei, amiket nagyon szerettem. Remekül választ színészeket, jó dumák ad a szájukba, remek zeneszerzőkkel dolgozik. Bevallom nőiesen nekem a Kill Bill előtti Taratino közelebb áll a szívemhez. Bocs :) Ez a film pedig nekem egy kicsit olyan, mint a Kutyaszorítóban western változata. Olyan, mintha folytatná a Django vonalat, ám mégis visszatér a kezdetekhez. Ha tényleg színpadi művek írására és rendezésére adja a fejét, ahogy azt nem egyszer elmondta már, akkor kiváló darabok fognak születni, mert ez a filmje is bizonyíték arra (akár a Kutyaszorítóban), hogy "egyetlen"helyszínen is lehet remek filmet rendezni.
Az aljas nyolcas rettenetesen hosszú! És még annál is többet beszélnek benne. Mondjuk ezt már megszokhattuk a rendezőtől, hogy folyamatosan beszélteti a szereplőit. Viszont az elmondottakban van a lényeg. A megfelelő helyen, a megfelelő poénok. Tuti, hogy ezek között is lesz néhány, ami "szállóigévé"avanzsál. Bár voltak olyan részek, ahol kissé erőltetettnek hatott egy-egy vicc vagy éppen észrevétel, de azért nem zavaróan sok helyen. Tarantino kiválóan kézben tartja a fonalat és mindig csak annyit enged a gyeplőn, hogy mi egy icipicit összezavarodjunk. Erre remek megoldás volt az, hogy a szereplő apránként érkeznek a szállásra. Ezért, amikor azt hinnénk, hogy hű, már kiismertük a jelenlévőket, akkor beesik valaki, aki miatt teljesen át kell gondolnunk az eddigi feltevéseinket. Ezért megtörténhet, hogy egyik pillanatról a másikra a kedvelt szereplődet végtelenségig megutálod és a legunszimpatikusabbat pedig a szívedbe fogadod. Tarantino mesterien ért ehhez az idegölő játékhoz és élvezettel vezet meg minket, hogy aztán felfedje a valót, amiről viszont nem is álmodtunk volna. Nehezen indul be a cselekmény, már- már kicsit nyögvenyelős, de a vége garantáltan meghozza a várakozás gyümölcsét. Tarantino-tól már megszokhattuk ezt a lassúságot, de némiképp ebben áll a filmjeinek a sikere. Addig keveri a lapokat, amíg már annyira összezavarodtunk, hogy tényleg azt sem tudjuk kiben bízhatunk. Ne várjunk semmi megnyugtatót, ezek nyolcan velejéig romlottak.
A szereplőgárda zseniális, mint mindig. Az aljasok közül senki nem a"fő"szereplő, mindenkinek megvan a maga szerepe, ám a Daisy-t játszó Jennifer Jason Leigh-t kiemelném. A karaktere körül forog minden, ám a film alatt többször kispadra kerül, mégis minden kósza mozdulatában ott van az az erő. Őrült és nagyon okos. Egyszerűen egy kiváló karakter, amit fantasztikusan eljátszott Leigh. Kurt Russel (akit a rendező Grindhouse- Halálbiztos filmjében már láthattunk) annak ellenére a legkedvesebb szereplőm lett, hogy néha keményen arcul suhintja Daisy-t. Mindezt teszi a legváratlanabb pillanatokban és a legnagyobb természetességgel az arcán. Tim Roth most is zseniális. Tarantino megtalálta azt a szerepet, amiben mindig brillírozni tud. Walt Goggins, mint Mannix seriff attól remek, hogy irritáló. Michael Madsen csak a szokásosat hozza, míg Bruce Dern lejátsza az ifjú titánokat. Samuel L. Jackson-t azért hagytam csak a végére, mert számomra ő annyira fantasztikus, hogy nem tudnám megmondani ebben a filmben éppen miért..mindenért. :)
A zenét- legnagyobb örömömre- Ennio Morricone szerezte. Aki, ha a klasszikus vonalat nézzük, akkor a Volt egyszer egy vadnyugat óta nem írt zenét westernhez. Persze western-komédiához igen, hiszen a Nevem:Senki is ilyen volt. Tarantino már a Django-nál megkereste őt, de akkor- más munkára hivatkozva- visszautasította. Ám ezt már elvállalta és reméli, hogy meg is kapja érte az Oscar-t, ami már kijárna neki. Hát ezt én is remélem :)
Összegezve tehát az Aljas nyolcas rettenetesen hosszú, nagyon nehezen induló, kifejezetten sok beszélgetésből álló film. Ám ettől függetlenül megéri az a majd' három óra, mert a végére egy olyan filmet kapunk....amit amúgy max. két órába is bele lehetett volna sűríteni! :)
