A karácsonyi visszaszámlálást megszakítom egy picit, mert érdemes szót ejteni néhány mostanában megjelent filmről is. Az egyik ilyen Ryan Reynolds (Zöld lámpás, Nász-ajánlat) főszereplésével az Önkívület (Self/less). Egy picit futurisztikus elképzelés, bár lehet, hogy nem is annyira elképzelhetetlen.
A sztoriról röviden. Egy gazdag- nem éppen fiatal- építész Damien (Ben Kingsley-Schindler listája) fényűző életet él. Ám azt senki nem tudja róla, hogy halálos beteg. Egy napon Albright (Matthew Goode- Kódjátszma), aki egy kutatóintézet igazgatója, felajánlja neki az örök életet, mely szerint egy különleges eljárás keretén belül az elméjét átültetik egy új, laboratóriumban kifejlesztett emberbe. Miután Damien mindent elintézett és megrendezte a halálát, egy új és fiatal testben (Ryan Reynolds) ébred. Eleinte minden jól megy, ám hamarosan kiderül, hogy az a bizonyos új test, nem is teljesen új. A test emlékei kezdenek a felszínre törni, ezzel annyira megzavarva hősünket, hogy nyomozásba kezd, kinek a bőrébe is bújtatták. Csakhogy ezt a kutatóintézetben nem nézik jó szemmel és mindent el is követnek, hogy megakadályozzák a titkuk felfedését.
A rendező Tarsem Singh, aki- őszintén megmondom- engem teljesen kiakasztott a Sejt vagy a Tükröm, tükröm filmjeivel. Az előbb említett alkotását még csak nem is értettem, pedig legalább háromszor megnéztem, hátha. Ezért- és persze a sok negatív kritika miatt- ez a film egy kicsit hátránnyal indult nálam. Maga az ötlet nem rossz, sőt! Nem kevés tudományos és morális kérdést vet fel a film. Ám ezekre nem igazán kapunk választ. Egyáltalán miért is lenne jó örökké élni? Ezt a kérdést már az Alkonyat filmek alatt is feltettem magamnak. Hiszen az emberek többsége már egy unalmas, esős napon sem tud mit kezdeni magával. Persze a másik oldalról szemlélve a dolgokat, mely szerint mindannyian örülnénk, ha még egy kis időt elhunyt szeretteinkkel tölthetnénk. Ha másért nem, hogy elmondhassuk nekik, amit addig nem tettünk meg. Maga a feltevés, hogy a tudatot át lehet ültetni egy másik emberbe....hát....egészen biztos, hogy voltak már rá próbálkozások, de azért ez egy sokkal komplexebb folyamat mintsem ábrázolják a filmben. És aztán, amikor kiderül, hogy a testünket nem most fejlesztették ki, hanem már valaki nagyon is használta előtte, akinek az emlékei folyamatosan próbálnak előtörni, na akkor jön a morális kérdés. Kéne ez így nekem? Megéri- e az az áldozat, hogy valaki elveszített családtagjának a testében vagyok, aki ráadásul nem is biztos, hogy természetes úton halálozott el? Na, ezek voltak azok a dolgok, amikre- bár megpendített a film- választ nem kaptunk. Singh eddig a hihetetlen vizuális játékáról volt ismert, amivel most megpróbált szakítani. Ám ennek hiányában a sci-finek induló alkotás inkább csak egy thriller lett. Viszont annak nem rossz. Tehát, ha elvonatkoztatunk attól, hogy helytelen lett a műfaji meghatározás, akkor egy teljes jó filmet kapunk. Erre a huszadik percben jöttem rá, amikor nyilvánvaló lett, hogy mire megy ki az egész. Onnantól kezdve már nem a sci-fi elemeket kerestem benne, hanem élveztem az akciókat, a drámát és- bár előre tudni lehetett, hogy mi lesz a vége- izgultam, hogy tényleg azt választja-e, amit szeretnék, hogy válasszon. A zene, na az kiváló volt! Tényleg! Antonio Pinto (Isten városa, Szerelem a kolera idején) már bizonyította tehetségét. Partnere pedig Dudu Aram volt, aki esetleg még ismeretlen lehet, bár már tőle is láthattunk/hallhattunk alkotásokat (A burok, Csapda)
Reynoldstól már láttam jobb alakítást is (pl. Élve eltemetve), de ebben a filmben pont azt hozza, amit kell. Ben Kingsley, bár elég rövid ideig játszik, még mindig zseniális. Matthew Goode pedig hozza a -nála már teljesen szokásossá vált- nagyképű figurát.
Összegezve tehát, ha nem úgy ülünk le megnézni, hogy egy sci-fit várunk, hanem thrillert, akkor nagyon is élvezhető a film. Persze nem gondolnám, hogy ötször- hatszor megnézi az ember, de egynek teljesen jó.
