Nos, lehet, hogy kicsit furcsa lesz, de nekem azon a bizonyos estén nem az első helyezett a kedvenc filmem. Legalábbis nem azt nézem meg először :) Azon az estén, miután az egész napomat a konyhában töltöttem és vagy hat hatféle ételt elkészítettem. Miután minimum 1.5 óráig mosogattam és pakolásztam össze a vacsora maradványait. Úgy éjfél magasságában már a hátam, a derekam leszakad és úgy érzem, hogy enyhe- egyáltalán nem jónak mondható- telítettség kezd eluralkodni a gyomrom tájékán, végre leülhetek a tévé elé. Na, ekkor kerül elő a nyolcadik helyezett A szomszéd nője mindig zöldebb (Grumpy old men) :D Tudom, hogy ez egy elég régi és igazából nem is a tipikus karácsonyi film, de ezen az estén pont egy ilyenre van szükségem.

"-Jó reggelt pöcs! -Jó reggelt bunkó!"

Egy kicsit idézzük fel, hogy miről is szól a film. Egy álmos amerikai kisvárosban, ahol folyton tél van nincs túl sok szórakozási lehetősége az embereknek éldegél John Gustafson (Jack Lemmon) és Max Goldman (Walter Matthau) akik régóta fújnak egymásra. Egy nő miatt kezdődött, de ma már inkább csak passzióból teszik. Ám egy napon ismét felbukkan egy nő. Ariel ( Ann- Margret) féktelen, titokzatos és özvegy. Jelenléte teljesen felkavarja a két nyugdíjas békés napjait. A szerelem pedig újra okot ad arra, hogy utálják egymást.

A film 1993- as, tehát tényleg nem mai darab. Donald Petrie rendezte, akinek később a Beépített szépséget és a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt filmeket köszönhetjük. Nincs benne akció, sem kigyúrt férfiak és hihetetlen domborulatokkal megáldott nők. Nincsenek benne speciális effektek, sőt, igazából teljesen hétköznapi és egyszerű alkotás. És mégis elbűvölő! Nagyszerű humora van, éppen ezért a szinkronos verziót ajánlanám. John és Max két ellentétes karaktere már elég lenne ahhoz, hogy hihetetlen konfliktusokhoz és poénokhoz jussunk. Ám a komikus oldalt erősíti John apja (Burgess Meredith) aki, bár 90 éves, egy szexfüggő és végtelenül piszkos fantáziájú és szájú öregember. Természetesen a vígjáték mellett azért drámát is kapunk. És igazából itt jövünk rá arra, hogy a két öreg nagyon is szereti egymást. Elég nehéz eldönteni, hogy kinek is szurkoljunk jobban, mert mind a két figura nagyon is szerethető. A jól megírt forgatóköny, a remek rendezés és a zseniáli zene - amit Alan Silvestrinek köszönhetünk- egy tökéletes kikapcsolódást eredményez. Ám Lemmon és Matthau személye teszi feledhetetlenné és viccessé az egész filmet. A duonak nem ez az első közös produkciója és, hát igen, mindegyik zseniális volt. Hiszen ők ketten tökéletes párost alkotnak.

Szóval szenteste nálam ez a kötelező első darab. Ha valaki nem ismerné, akkor ajánlom figyelmébe, mert régen nevettem ennyit egy filmen és mostanában annak is örülnék, ha fele ennyire vicces vígjátékokat látnék.